Malaj - Kína 1

Visszatért Réka, szóval ez a fejezet már az ő keze alatt került fel. =D

Hatalmas hála *földig hajol tiszteletében* Rékának, hogy nap, mint nap eltűri a hisztijeimet, és az akaratosságom! =) 

 Hatalmas tasli Gooffynak,amiért meGINt hülyeségekkel jön.:D Tény,ami tény,ma Gooff különösen türelmetlen,úgyhogy esengek jó hosszú komikért,kérlek,nyugtassátok meg velük őt! Nekem segítenétek,komolyan! :D :D előre is ezer plusz egy hálacsokoládé: A konfliktusos

A már jól ismert villa előtt álltunk meg. Hugo egyből befordult a garázsokhoz, és nem is állt meg, hogy kiszálljak, csak a garázsban, mikor leparkolt.

- Csendben kell lenned nagyon - mondta halkan.

- Itt van a házban? - kérdeztem vissza. Bólintott. Lábujjhegyen követtem Hugót, bár szerintem ez túl volt dramatizálva. Fáradt voltam és picit nyűgös.

- Hova osonunk? - kérdeztem tőle nagyon halkan, már egy rövidebb lépcsőn lépdelve.

- A nappaliba - válaszolta. - Cris anya infója szerint alszik.

- Nem lenne nagyobb meglepetés, ha én kelteném? - kérdeztem. Nem akartam a családjával találkozni, pláne nem úgy, hogy ott sincs, hogy bevédjen esetleg.

- Nem - rázta a fejét. Tehát anyuci parancsot adott. Érdekesen kezd alakulni a nap.

A nappaliban csak páran voltak. Mindenki kedvesen mosolygott rám, ami megrémisztett picit. Tuti nem gondolják mind komolyan. Olyan nincs.

- Szia! - adott két puszit kapásból egy idősebb nő. A hangjából egyből megismertem Cris anyukáját. Ez már rossz, ha megismerem egyből a hangját.

- Szia, Katy vagyok - nyújtotta a kezét egy velem egymagas, mosolygós nő.

- Barby - fogadtam el. Bemutattak mindenkinek, Dolores pedig beállított leghátra a járóka mellé, ahonnan a pici Cris nézelődött. Rányújtottam a nyelvem, mire a kisfiú kacagni kezdett, és mindenki rá, majd egyből rám nézett.

- Bocs - mondtam visszafojtott nevetéssel. Dolores a fejét csóválta. Megint ránéztem a kisfiúra és az ujjam az ajkaimra szorítottam, mutatva, hogy csendben legyen. Erre tükörképként követte a mozdulatom. Ez picit meglepett, mert Ani tuti egyből nevetni vagy ordibálni kezd. Ebből látszik, hogy Ani egy őrült kiscsaj, míg ebbe a kisfiúba valaki nevelt valamit, vagy ez simán a vérükben van.

Mindenkit jól megnéztem magamnak. Hugo átlagos kinézetű volt, Katy pedig tipikus nővér. Dolores nagyon latin anyuka volt. Ducibb és mindenkire mosolygott. Egész közvetlen volt.

A hideg futkosott a hátamon ettől az összeröffenéstől. Valahogy nem akartam itt lenni. A mellettem a járókába kapaszkodó kisfiú érezhette a dolgot, mert megint az ajkaira nyomta az ujját. Rámosolyogtam, és hallottam, hogy a ház hátsó részében megszólal Cris telefonja. Felnéztem, és az ott lévőkből az egyik férfi a füléhez tartotta a telefonját. Felébresztették. Nem ismertem annyira Crist, mint a családja, de ha én lettem volna a helyében, iszonyú patáliát csapok.

Ezzel szemben Cris álmos, nyomott fejjel jelent meg a nappali ajtajában, egy trikóban és szabadidő gatyában. A haján nem volt zselé, és most a legkevésbé sem foglalkozott a külsejével. Elégedettség töltött el, hogy látom így. Hiába aludtunk már többször együtt, a zselé a hajában mindig jól bírta az alvási szokásait.

- Mi van itt? - nézett körbe. Mivel a járóka mellett guggoltam, engem nem nagyon láthatott. Meg nem hiszem, hogy még látott igazán, mivel csak akkor kezdte el dörgölni a szemét, mikor az anyukája a kezébe nyomott egy tortát.

Magyarázott neki valamit, de én már tudtam, hogy Cris nem nagyon figyel rá, ugyanis a meleg barna szemek találkoztak az enyémekkel.

- Te hogy kerülsz ide? - kérdezte totálisan döbbenten.

- Kösz!- keltem fel nevetve. - El is mehetek.

- Jaj, nem úgy gondoltam! - nevetett már ő is. Oda jött és szorosan megölelt. Odabújtam a mellkasához, és hagytam, hogy megszorongasson. - Hát ez most tényleg meglepett - nézett rám.

- Anyukád hívott ide - biccentettem a nő felé. - Nehézkesen, de itt vagyok.

- De nem Kínában kéne lenned? - értetlenkedett.

- Ennyire el akarsz küldeni? - vigyorogtam.

- Én el nem engedlek - rázta a fejét. Felnevettem, de belém fojtotta a csókjával.

- Hiányoztál - súgta a fülembe.

- Te is nekem - préseltem ki magamból. Rám nézett, majd inkább a családja felé fordult, akik kicsit zavarban voltak már. Nem bántam volna, ha a nap folyamán végig ők vannak zavarba, és nem veszik életcélnak, hogy engem zavarba hozzanak.

- Cris rengeteget mesélt rólad - mondta Katy a jól ismert klisét, mikor már az udvaron ültünk, egy nagy megterített asztalnál. Rajtam még mindig rajtam volt a bőrdzsekim, és pokróc a lábamon.

- Kíváncsi voltam már nagyon, hogy ki az, aki elüldözte Irinát - jegyezte meg Hugo. Ránéztem és elvigyorodtam. Vele tuti jóba leszek.

- Meleg van, miért nem veszed le a dzsekid? - kérdezte Dolores.

- Malajziában, ahonnan jövök, a minimum hőmérséklet 30 fok volt este, mikor aludni mentünk - magyaráztam. - Így még elég fázós vagyok.

- Tényleg, gratulálok így élőben is a győzelemhez - adott egy puszit Cris az arcomra. Egyből mindenki viszhangozta a szavait.

- Hogyan is volt ez az Irinás eset? - ütötte a vasat Hugo. - Cris mindig leolt, hogy hagyjam a dolgot, ne faggatózzak. Egyik napról a másikra tűnt el. Jól sejtem, hogy benne van a kezed?

- Ki tudja - vontam vállat sunyin mosolyogva. Cris sóhajtott egyet mellettem.

- Mióta is vagytok együtt? - jött a kérdés Dolorestől.

- Nem számolom - válaszoltam.

- 8 hete - válaszolta Cris gondolkodás nélkül. - 23-án lesz 3 hónapja. - A tányéromra bámultam. Három hónap?

- Mennyire vagy bulizgatós típus? - kérdezte Katy. Kezdtem magam egy vallatáson érezni. A két nő faggatott, mindenki más szótlanul evett.

- 25 éves vagyok, nem hinném, hogy annyira komolyan kéne vennem még az életem. A munkám minimális szabadidőt hagy nekem, így abban a pár napban próbálok normális huszonéves lenni - válaszoltam.

- Egy év van köztetek? - kérdezte Hugo.

- Fél év - válaszolt helyettem Cris. Egy rohadt vallatáson ültem, ha felkelek, és itt hagyom az egészet, Crist is megsértem. A családja annyira nem érdekelt, mivel a sajátom utált, még egy család már könnyű menet lenne.

- De tulajdonképpen csak telefonon tartjátok a kapcsolatot, nem? - kérdezte Dolores. Vajon azért hívott meg, hogy kiidegeljen?

- Ez erős kifejezés - válaszolt helyettem Cris.

- Mennyire vagy hűséges típus? - kérdezte Katy. Éreztem, hogy betelt a pohár. Egyre fagyosabb volt az asztalnál a levegő.

- Úgy gondolom, hogy önöknek, nektek annyit kéne megérteni, hogy jól érezzük egymás mellett magunkat - mondtam picit idegesen már. Cris rám nézett - Az évek szerintem nem számítanak. Három hónapja vagyunk együtt és korainak érzem ezt a vallatást. Úgy viselkednek velem, mintha több éve hülyíteném Crist és éppen feleségül akarnám magam vele vetetni, elorozva a vagyonát. Mintha a hírnevére mennék.

- És nem? - kérdezte Katy. Már tudtam, hogy kivel leszek nagyon rossz viszonyba.

- Ha hírnevet akarnék, nem szerelőnek mentem volna, hanem modellnek vagy versenyzőnek - felkeltem és hátra toltam a székem. - A pénz engem nem érdekel. Van hol laknom, van mit ennem, és el sem tudnék többet költeni. Ha megbocsájtanak... - Végignéztem az asztaltársaságon, és szépen angolosan, mint a filmekben, besétáltam a házba.

Cris hálójába mentem, és leültem az ágyra. Tudtam, hogy úgyis utánam jön.

- Sajnálom, ha bántottak - jött be. - De nekem fontos a család.

- Nem mint nekem, igaz? - néztem rá.

- Nem tudom, miért jöttem el - mondtam a földet nézve. - Nem tudom, mit gondoltam. Ezért nem akartam a családoddal találkozni. Szétszednek!

- Csak engem féltenek - ült le mellém. - A szerelemben nem vagyok valami jó.

- Nem nagyon látszik - morogtam. - Szerelemben? - kérdeztem halkan, inkább magamtól.

- Igen, szerelemben! - mondta Cris, picit vehemensen. - Ennyi idő után sem bírod hallani, hogy szeretlek? - támadott le. - Mennyi időt hagyjak még, hogy beleszokj a helyzetbe, hogy végre ne kelljen magam visszafogni!?

- Mondtam, hogy ne fogd vissza magad! - néztem rá.

- Ma azt mondtam neked, hogy hiányoztál, és ne tagadd, láttam a szemedben, hogy egyszerűen nem bírod, ha bármi ilyet mondok. - Nem emelte meg a hangját, de már dühös volt.

- Mert már párszor földbe tiportak! - dühödtem én is fel. - Azt hittem, ezt felfogtad és megérted, hogy ez nekem rohadtul nem egyszerű.

- Ha igazán szeretnél, egyszerű lenne - jegyezte meg. Hitetlenkedve néztem rá.

- Elmegyek - pattantam fel.

- Ez az igazság, Barby! Sérült vagy lelkileg, és nem hagyod, hogy bárki is segítsen ebben neked! - kelt ő is fel. - Hány részeg éjszaka és lelkizős beszélgetés kell ahhoz, hogy rágyere, hogy mekkora gátak mögött élsz?!

- Nekem ez így jó! - emeltem már meg a hangom. Nem is dühös voltam, hanem kétségbeesett.

- Nekem viszont nem! - emelt ő is a hangszínén. - Nem gondolsz a másik félre! Egy kapcsolatban két fél van, Barbara!

- Ezt nem hiszem el - mondtam hisztérikusan.

- Hagyd, hogy segítsek a sérült lelkeden! - Nem kért, szinte már parancsolt.

- Én és a sérült lelkem jól megvagyunk a te segítséged nélkül is! - dühödtem be. Kitártam az ajtót és rohamléptekben mentem a nappaliba, ahol a táskám volt.

- Ne menekülj el egyből! - kapta el a kezem Cris.

- Nem menekülök! - ordítottam neki. - Engedj el, Aviero! - rángattam meg a kezem.

- Nem. Itt maradsz és megbeszéljük. Csak még jobban sérült leszel! - Ahogy végigmondta a mondatot a kezem csattant az arcán. Annyira meglepődött, hogy elengedett.

- Ezt mégis hogy gondoltad? - A szemében iszonyú tűz égett. A düh tüze.

- Nekem te nem parancsolsz, beképzelt, felfuvalkodott, agyonsztárolt focista!- sziszegtem oda neki. Felkaptam a táskám, kivágtam a bejárati ajtót és távoztam.

Kitrappoltam az utcára, és remegve hívtam egy taxit.

Hátra nézegettem végig, míg telefonáltam és az utcában rohanó léptekkel siettem. Azt reméltem, utánam jön. Tudtam, hogy túl messzire mentem.

Leültem az egyik ház kerítéséhez.

- Hol döntöttem rosszul? - kérdeztem halkan az egyhangú beton járdától. - Hol kellett volna mást lépnem? Mikor kellett volna kettőt hátra lépnem, hogy ne vesszek el a részletekben? - Végigfolyt egy könnycsepp az arcomon.

A verseny után érzett boldogság és öröm már sehol sem volt. A VB győzelem felülmúlhatatlan érzése már eltűnt a szívemből. Most még arra sem gondolhattam, hogy Cris majd jön, és elfeledteti velem.

- Jól átmaszkíroztam az életem! - morogtam dühösen. Ha valaki lát, tuti őrültnek néz, de nem érdekelt.

Próbáltam végiggondolni az életem, mit csinálnék máshogy. Mikor otthagytam a gimit és a szüleim tiltása ellenére átmentem autószerelő szakra. Nem bántam. Mikor hetekig részegen mentem haza a vizsgáim után, és apám kizárt, azt sem bántam, mert felejthetetlen bulik voltak. Akkor tanultam meg vigyázni magamra részegen is. Mikor ajtót csapkodva eljöttem otthonról, talán a legjobb döntésem volt. Megtanultam egyedül megélni. Utazgatni csodálatos volt. Hozzászoktam a reptéri cécókhoz, és élmény volt a stoppolás. Azt sem bántam, mikor kiköltöztem, és beálltam a Red Bullhoz.

Az igazán furcsa az volt, hogy nem bántam, hogy Danival összekeveredtem. Kellett az a pofon, hogy az legyek, aki. Hogy ne egy elszállt csaj legyek. És akkor jöttem rá. Nem fájt. Nem fájt, ha Danira gondolok. Végig lefoglalt a Crissel vívott érzelmi csatám és a munkám, és már csak egy heg volt a lelkemen. Beleszoktam abba, hogy fáj, és élnem kell vele. Észre se vettem, hogy már csak magam vagyok. A fájdalom már nincs velem.

Megnéztem a telefonomon az időt. Még volt 8 órám a becsekkolásig. Felkeltem és megindultam Cris villája felé. Annyira nem voltam magabiztos, de hiányzott, és féltem, hogy ezzel vége az egésznek. Megnyomtam a csengőt, és mosolyogva konstatáltam, hogy a menekülési ösztön még bennem volt, de már nem érdekelt.

Hugo jött oda.

- Reméltem, hogy visszajössz - mosolygott rám. - Magára zárta a szobaajtót. Olyan, mint 4 évesen, mikor anya elvette tőle a labdáját.

- Hol vannak a többiek? - kérdeztem, míg beengedett.

- A kertben, menj nyugodtan, nem hagyom, hogy bemenjenek. - Rámosolyogtam.

- Bírlak - közöltem vele.

- Én is bírlak téged - kacsintott. Én a bejárati ajtón léptem be, ő viszont hátrament a kertbe, megkerülve a házat.

Bekopogtam a háló ajtaján.

- Cris, engedj be, kérlek - szóltam be. Pár pillanat múlva kattant a zár. Nem várta meg, míg belépek, még csak ki sem nyitotta az ajtót. Óvatosan léptem be. Ő már újra az ablaknál állt.

- Sajnálom a pofont - csuktam be az ajtót. - Sajnálok mindent. Nem ígérem, hogy sokkal könnyebb lesz velem, de bármit megteszek. Nem akarlak elveszíteni.

- Bármit? - kérdezte halkan.

- Igen. Nem akarlak elveszíteni - ismételtem. Nem tudtam, mennyire tudnám betartani, de kételkedtem benne, hogy túl nagy dolgot mondana.

- Menj el - mondta halkan. Megfordult velem a szoba.

- Micsoda? - kérdeztem vissza.

- Kérlek, menj most el - ismételte meg. - Kell egy kis idő.

- De Cris, sajnálom! Annyira sajnálom! - Tudtam, hogy ezzel feladom minden büszkeségem, de az érdekelt most a legkevésbé.

- Barby, idő kell. Most muszáj egy kis idő, hogy ezt átgondoljam - mondta még mindig halkan, és érzelemmentes hangon.

- Hívsz? - kérdeztem halkan. Fájt, hogy elküld, de valahol megértettem.

- Igen - biccentett. Nem nézett rám, nem fordult felém. Meg se mozdult, a biccentést kivéve.

- Szia - suttogtam. Kidobtam az ágyára a táskámból a csuklószorítót, amit neki hoztam, és kimentem a hálóból. Végig, míg ki nem léptem a kapun, vártam, hogy utánam jöjjön, de nem jött.

Gyalog indultam meg a város felé. Végül, mikor már nem tudtam, merre menjek és nagyon vacogtam, hívtam egy taxit ismét.

A reptérre vitettem magam, és az első Londonba tartó gépre fel is szálltam.

Minél gyorsabban magam mögött akartam hagyni Madridot.

Furcsa volt, üresen mászkáltam, és a legcsekélyebb érzelem sem volt a lelkemben. Mintha ott maradt volna az érző részem Crisnél.

Éjjelig vártam a Heathrow reptéren, majd felszálltam a Kínába induló gépre, és az ablakon kifelé bámulva töltöttem az utat. Egyszerűen tényleg nem volt semmi se a lelkemben, sem a fejemben. Egy árva gondolat sem.

Perceknek tűnt az út Kínába, és az is, míg a taxi kivitt a pályára.

Kint még nem volt nagy nyüzsi, csak páran mászkáltak. Még mindig a magas sarkúmban voltam, amitől már vérhólyagos volt a lábam, és még mindig egy vékony ruha volt rajtam. Vacogtam, de ez sem érdekelt.

- Barby! Mi történt? - hallottam Karin meglepett hangját már a home-ban, de nem figyeltem rá. Átmentem az alvó részbe, és lerúgtam a cipőt, amivel több helyen már a bőr is felszakadt a lábfejemen. Ledobtam a dzsekim és ruhástól befeküdtem az ágyamba. Magamra húztam a takarót és a fal felé fordultam. Karin persze nem adta fel, és jött utánam. Leült mellém és beszélni kezdett, de fáj a fejem, ahogy magyarázott. Felültem és kitúrtam a bőröndömből a füldugóimat, és azokkal a fülemben feküdtem vissza. Teljes lett a csönd. Félig ébrenlét és álom között voltam nagyon sokáig. Végül valamikor késő délután aludtam el, pedig délelőtt feküdtem le.

Míg félig ébren voltam, éreztem a lábamból felsugárzó fájdalmat, de ez inkább volt megnyugtató, mint zavaró. Fájjon csak a lábam, addig sem a lelkem, a szívem fáj.