Német és Magyar 1

Köszönöm mindenkinek a türelmet,és el szeretném mondani, hogy az előző két fejezetben az érdekesség az volt, hogy Réka ( Lucy) alkotásai voltak. =)
Itt a friss, és most már próbálom rendszeresíteni őket újra! =)

Megnyomtam a csengőt, és vártam, hogy valaki végre ajtót nyisson.

Már gondolkodtam, hogy ismét csengetek, mikor egy nő kitárta az ajtót. Konyhai kötény volt rajta.

- Jó napot, miben segíthetek? – kérdezte kevesen.

- Szép napot. Sebastiant keresem – magyaráztam.

- Az anyukája vagyok. Milyen ügyben keresi? – faggatott. Tudtam, hogy ki ő, én már láttam, ő viszont ezek szerint nem is figyel ránk. Újabb szomorú bizonyítéka, hogy a szerelőkre senki sem figyel igazán.

- A Red Bull Racing – Renault egyik szerelője vagyok – magyaráztam és kezet nyújtottam. – Barbara Németh. Munkaügyben keresem Sebastiant, és sajnos ki kell csábítanom a pályára.

- Szólok neki – engedett be. Átmentem a rostán, úgy tűnik.

Ahogy beléptem a házba, már értettem, miért szeret Sebastian haza járni. Barátságos, családias hangulatot sugároztak a falak.

Heike felkiabált az emeletre Sebastian után, aki szinte egyből rohant is lefelé a lépcsőn.

- Lassan, még a végén leesel, és a Főnök szétszed mérgében – vigyorogtam rá.

- Barby! – kapásból kaptam két puszit. Meglepve néztem rá. Az orrom egyből tele volt az illatával. – Mi járatban? Téged küldtek értem?

- Pontosan, szóval siess, lassan késésből indulunk – bólintottam. Sebastian bólintott és már sietett is vissza az emeletre.

- Figyelne rá? – jött vissza mellém az anyukája.

- Jaj, kérem ne! – ráztam meg a fejem. – Egész hétvégén dolgozok, nem tudok törődni Sebastian lelki világával, márpedig ha megkér, muszáj leszek.

- Ne izgulj – mosolyodott el. – Csak arra kérlek, hogy hagyd kibeszélni a baját, ha el szeretné mondani.

- Bármelyikünkhöz mehet, ezt tudja – vontam meg a vállam. Nem szerettem az ilyen beszélgetéseket.

- Nekem nem mond semmit, pedig látszik, hogy maga alatt van – magyarázta tovább.

- Én nem fogom faggatni – ráztam a fejem. – A versenymérnök és az edző dolga, hogy a versenyző a megfelelő mentális állapotban legyen.

- Csak munkatársa vagy a fiamnak? - kérdezte. – Vagy barátja is?

Hallgattam. Utáltam, ha a lelkemre akarnak hatni. És azt még jobban utáltam, hogy legszívesebben azt válaszoltam volna, hogy inkább lennék a barátnője.

Heike végig engem nézett válaszért, de én makacsul a lépcsőt bámultam. Ciki vagy sem, de megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, mikor a pilóta lefelé indult.

- Mehetünk – lépett az ajtóhoz. – Szia, anya! – visszasietett és nyomott egy puszit az anyukája arcára, és utána kitárta az ajtót és előre engedett.

- Anyukád úgy érzi, bajod van, és lelkileg megpiszkált, hogy én legyek a lelkiző partnered – meséltem el neki egyből, ahogy beültem a volán mögé. Rám nézett.

- Te fogsz vezetni? – kérdezte.

- Igen, szállj be – bólintottam.

- Nem vezethetnék inkább én? – húzta a száját.

- Sebastian, szállj be – néztem rá morcosan. Sóhajtva ült be. Elgondolkodtam, hogy nevessek, vagy megsértődjek, amikor egyből be is kapcsolta a biztonsági övet.

Végül úgy döntöttem, nem veszek róla tudomást.

Beindítottam a motort, és elindultam. A szemem sarkából láttam, hogy többször is mondani szeretett volna valamit, de az autópályáig hallgatott.

- Ha kicsivel később váltasz, jobban kipörög a motor, és nagyobb lesz a teljesítmény – hadarta el. Ránéztem. – Bocs.

- Vettel – morogtam. – Tudom, hogy mi és mi nem jó egy motornak.

- Bocsánat –sóhajtotta. – Vezetek én szívesen.

- Inkább szedd össze magad, mire a pályára érünk. Tényleg szarul nézel ki – jegyeztem meg.

- Kösz a bókot – morogta.

Tényleg látszott rajta, hogy valami baja van. Nem nagyon mosolygott, és a szeme alatt karikák voltak.

Csendben voltunk egészen a pályáig. Kiszálltam a kocsiból, és a saját cuccaimmal voltam elfoglalva, így furán néztem Sebastianra, mikor ki se szállt a kocsiból.

Megfordultam, és a parkoló tele volt a sajtóval. Nem vették észre, hogy Sebastian ül a lesötétített kocsiban, legalábbis nem úgy tűnt.

- Kameramentes övezetet szeretnél, igaz? – ültem vissza a kocsiba. Rám emelte a kék szemeit, és bólintott.

- Meg anya- menteset – tette hozzá.

- Nem akarod, hogy faggassanak – értettem meg. Megint bólintott.

- Gyere, mosolyogj, és nagyon gyorsan kameramentes helyre viszlek – mosolyogtam rá. Felsóhajtott. – Kell bármi cuccod a bőröndből?

- Nem hinném – mondta. Fáradtnak tűnt. Lelkileg és testileg is. Nem szerencsés.

- Akkor gyere. Majd később kijövök a cuccaimért - kiszálltam, és fél szemmel az újságírókat figyeltem. Páran rám nézek, de a többséget nem annyira érdekeltem.

Sebastian pár pillanat múlva szállt csak ki. A hátára vette a táskáját, és felém indult, megkerülve a kocsit.

Úgy éreztem magam, ahogy megindultam a kapu felé, mintha egy kisfiút védelmeznék a rossz emberektől. Felvettem a törtető testtartásom, és járásom. Elég kevesen vannak, akik így megállítanak.

Sebastian felzárkózott mellém. Legszívesebben megfogtam volna a kezét, hogy jól megszorítva tudassam vele: vigyázok rá.

Több kérdést is egyből neki szegeztek. Rásandítottam. Mosolygott, de a szemében továbbra is a fáradtság volt az úr.

Amint éreztem, hogy lassít, még közelebb léptem hozzá, és könyökkel megböktem. Rám nézett, én pedig előre szegeztem a tekintetem. Vette a lapot, és nem állt meg. Az én tempómban értük el az ellenőrző kapukat. Lehúztam a kártyám, és előre löktem a forgó akadályt.

Amint elértük a Red Bull home- ot, még gyorsabban szedtem a lábam, és csak akkor álltam meg, mikor már a fotocellás ajtó surrogva becsukódott mögöttünk.

- Add ide a táskád – nyújtottam a kezem. Levette a hátáról és a kezembe adta. – Menj megbeszélésre. A 7-es szobában vagyok a hétvégén. Ha vége van a megbeszélésnek, nézz be, kérlek – bólintott és már ment is az irodák felé. Fejcsóválva mentem át a pilóta szobákhoz. Tommi bent ült és éppen valamit öntögetett egy vizespalackba.

- Szia, Sebastian megbeszélésen van, és ha ott végez, elküldöm aludni, nagyon rosszul néz ki – szóltam a finnek.

- Elviszem majd a hotelbe – bólintott.

- Ne vidd ki innen – ráztam a fejem. - Valami baja van, és tele van a sajtóval a parkoló, meg az első rész.

- Akkor majd késő este viszem vissza – mosolyodott el.

- Rendben – viszonoztam a mosolyt. Odaadtam neki a kocsikulcsot, hogy majd ki tudják szedni Sebastian cuccait, és átmentem a szobába. Még csak Max ágyán voltak ott a holmik. Ő volt az egyik kísérő a héten. A többiek még a gyárban voltak. Én is csak azért voltam itt ilyen korán, mert Tommi megkért, hogy hozzam el Sebastiant.

Szépen bevetettem az ágyam, és kicsit leültem.

Annyira szívesen felhívtam volna Cristianót. Hiányzott az érvelése, a megnyugtatásai. Hiányzott a lénye.

Egy fél óráig nézegettem Cristiano telefonszámát, mikor kopogtak az ajtón, és Sebastian lépett be. Ha lehetséges, még zordabb volt az arca. Már a minimális életkedv is eltűnt róla.

- Pihenj kicsit le. Itt hozzád sem szól majd senki – keltem fel.

- Van valami dolgod? – kérdezte már az ágyon ülve. A cipőjét oda rendezte szépen az ágy mellé. A kezeit nézte, rám még véletlen sem nézett.

- Igazából semmi – válaszoltam. Reméltem, hogy maradásra bír. Látszott az arcán, hogy viaskodik magával.

- Nem akarok egyedül maradni – nézett végre rám. Leültem Max ágyára vele szemben, és az éjjeli szekrényről felemeltem az ágy tulajdonosa által olvasott regényt. Még én ajánlottam neki tavaly évközben.

Becsúsztam a falhoz, és a felhúzott lábaimra fektettem a könyvet.

- Én veled maradok – néztem bele a kék szemekbe. Válasz nélkül dőlt végig az ágyamon. Felsóhajtott és az oldalára fordulva engem kezdett nézni. Nem várakozóan, hogy mondjak bármit is, hanem elgondolkodva. Találomra nyitottam ki a regényt, és úgy tettem mintha olvasnék. Minden pillanatban megharcoltam a szívemmel, ami Sebastian mellé vágyott.

Csak akkor néztem rá, mikor lassú és egyenletes lett a szuszogása. Ráterítettem egy plédet, letettem a könyvet és átmentem a home- ba enni.

Egy óra múlva mentem vissza, de Sebastian ugyanabban a pózban aludt. Mike lábujjhegyen lépdelt a szobába, és a fürdéshez szükséges cuccait szedte össze.

- Gyere tusolni, mert reggel Max és George pakolnak – magyarázta. Bólintottam. Ha George felkel, arra mi is felkelünk.

Én is összeszedtem a holmimat és halkan kimentünk a szobából.

Direkt sokáig pepecseltem a fürdőben, hátha addigra felébred a pilóta, és le tudok feküdni aludni, de mikor visszamentem a szobába, a fal felé fordulva aludt ugyanúgy. George és Max is már valahol Álomföldön voltak. Mike még a fekhelyem fölötti ágyon laptopozott.

- Mellém fekszel, vagy odabújsz a szöszihez? – vigyorgott. – Megjegyzem, én rugdosok éjjel.

- Inkább akkor maradok a saját ágyamnál – forgattam meg a szemem. Valaki már betakarta a rendes takarómmal a pilótát. Viszont az ágyam mellett ott volt még egy rendes takaró. Max továbbra is úgy tűnik, hogy vigyáz rám.

Óvatosan ültem le az ágy szélére, és a pilóta mellé gyűrtem a takarót, ami rajta volt. Elfeküdtem és én is betakaróztam. Lenyomtam a kislámpát, és teljes lett a sötétség. Én is a fal felé fordultam, és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy odabújok a hátához. De el is vetettem az ötletet. Hogy nézne ki reggel, ha összebújva ébrednénk?

Félelomban mégis engedtem a kísértésnek és hozzásimultam az izmos hátához. Megmoccant, és belesimult az ölelésembe.

**

Reggel arra ébredtem, hogy csipog az óra. George morcosan csapott oda, amitől az óra lefordult a kisasztalkáról. Max sóhajtva kelt fel. Nem nyitottam ki a szemem, harcoltam. Nem akartam még felkelni. Olyan jó meleg volt a párna alatt, és annyira nyugtató andalító illat.

Felpattantak a szemeim. Egy jó nagy adag szőke hajjal néztem farkas szemet.

Sebastian az éjjel megfordult, én pedig most a mellkasának bújva találtam magam, teljesen a nyakába bújva.

Óvatosan felemeltem a fejem. A szemei csukva voltak. Megpróbáltam lefejteni a kezeit a derekamról, de az éjjel összeragadt a bőrünk. Éreztem, ahogy mozgolódni kezd mellettem, így letettem a fejem a párnára, és lehunytam a szemem. Az ébredés pillanatában megfeszült, majd pár pillanat múlva kedvesen közelebb bújt hozzám. Egy két másodperc múlva pedig ismét aludt.

Nem szoktam tudni ilyenkor már visszaaludni, de most sikerült.

Csak a saját órám csipogása ébresztett fel. Kifordultam az öleléséből, és lenyomtam az órát. Mikor visszafordultam, már egy laposakat pislogó, kék szempár nézett vissza rám.

- Mennem kell készülődni és dolgozni – magyaráztam neki halkan.

- És miért magyarázkodsz? – mosolyodott el. – Én furakodtam be az ágyadba éjjelre.

- Nem tudom, hogy miért magyarázkodom – válaszoltam. Felültem az ágyban, és erősen beleütöttem a fölöttem lévő matracba, ami könnyedén megemelkedett. – Mike már kint van – konstatáltam. – Mennem kell – néztem az alvótársamra.

- Hát menj – mosolygott rám. Nem akartam felkelni. Nem akartam, hogy ki kelljen másznom mellőle. – Köszönöm, hogy befogadtál éjjelre. Jobban érzem magam. Sokkal.

- Jöhetsz, amikor csak szeretnél – vontam vállat. Felkeltem, és gyorsan kirángattam egy overált a cuccaim közül, meg fehérneműt és zoknit.

Átsiettem a fürdőbe, és gyorsan átöltöztem. Mire visszaértem, az ágyam már üres volt.

Kint leültem a pulthoz és a kávém kortyolgattam, mikor Lia leült mellém.

Ránéztem, de most nem volt kedvem vitázni.

- Mit tettem, hogy már hozzám se szólsz? – érdeklődött.

- Nem minden forog körülötted – sóhajtottam fel.

- Baj van Barbara? – nézett rám kicsit aggódva.

- Nem vagyunk olyan viszonyban, hogy csacsogjak neked az életemről – morogtam oda.

- Pasi van a dologban? – faggatott.

- Szállj le rólam – indultam meg inkább a boksz felé.

Nem volt kedvem beszélgetni, vagy bármit is csinálni. Nem bírtam koncentrálni. Olyan nyugodt reggelem volt!

**

Estére egyre jobban magamba fordultam, mivel tudtam, hogy újra egyedül kell aludnom.

Így ment egészen péntekig, mikor reggel a kocsi átvételnél segítettem, és sikerült otthagyni a kezem, mikor Oliver visszapattintotta az oldallemezt. Három ujjamról letépődött a bőr, és egy körmöm ott is maradt.

A pályadoki lehordott, és munkatilalmat rendelt el nekem. Annyira dühös voltam addigra a világra és magamra, hogy még aznap este gépre ültem és Londonig morogtam mindenkivel, aki csak hozzám szólt.

Nem tudtam volna megfogalmazni, mi a bajom, de ideges voltam. Nagyon.

Bezárkóztam a lakásomba, és a következő hét szerdáig ki se dugtam az orrom.

Akkor is csak azért, mert valaki már ököllel ütötte az ajtómat.

Max nyugodt arcával találtam magam szemben, mikor kitártam dühöngve a lakásajtót.

- Tűnj pakolni, és jössz velem Magyarországra – utasított.

- Nem megyek - vágtam rá.

- Akkor búcsúzhatsz az állásodtól is – vont vállat. Igazából ki se pakoltam egyik bőröndömből sem, így csak összeszedtem magam, és morogva hagytam, hogy felpakoljon a Magyarországba tartó gépre.

Egész héten csak tébláboltam a home-ban és a boxban. Nem hiszem, hogy nem volt olyan ott dolgozó, akinek ne mentem volna az agyára.

Végül az angol és német futam után itt sem tudtunk győzni, így még idegesebb kezdtem lenni, a közhangulat miatt.

Vasárnap éjjel a buliban robbant ki belőlem a dühöm teljesen, de egyáltalán nem úgy, ahogy hittem.

Mit tett szerintetek Barby? =D