Szingapúr- Japán

"Eljött, megint itt van, én pedig tehetetlenül ülök, és arra gondolok, még egy gyerekem hagyom el. " by Me XD
Szóval: Itt van az utolsó fejezet. Az utóbbi időben nem ment igazán az alkotás, sajnálom, hogy a magánéletem kihatott ennyire a sztorira! Most itt a befejezőrész. Ahogy Réka említette nekem: "megint újfajtaképpen zársz le egy történetet" =)  

Miss Gooffy küldi ezt a fejezetet egyenesen Miss Csukovicsnak! =)

Immunis lettem az érzékelésre, egyre több emlék és érzés tűnik el az életemből. Néha észbe kapok, hogy most valami mást reagáltam, mint ami ésszerű lett volna. Már nem analizálok olyan élvezettel, nem figyelem az embereket, a körülöttem tomboló világot, nem tesz többé boldoggá egy illat vagy egy íz. Elfelejtettem rajongani. Legnagyobb félelmemre ez a munkámra is igaz volt.

Eltöltöttem az időmet a gyárban, és esténként, mikor már nem volt semmi dolgom, felmerült bennem, hogy miért is vagyok itt? Fárasztott a munkám, és egy csepp örömet sem okozott.

Pár héttel ezelőtt jöttem vissza a Red Bullhoz, de rá kellett jönnöm, hogy nem a munkám hiányzott, hanem az, hogy hasznos legyek. Eltelt pár nap, mire ezt be tudtam vallani magamnak, de Sebinek még így is tartoztam ezzel a vallomással. 

És itt volt az újabb gond. Amint az enyém volt a kincs, már nem volt akkora nagy cucc. Valahogy mielőtt összejöttünk volna, sokkal jobban rajongtam érte. Emellett nem akartam elhagyni, mert úgy éreztem, arra nem lennék képes már így pár hét után sem, hogy elengedjem. Pedig a romantikus bújásaival néha az agyamra ment.

- Valahogy jó mellette. Nem bírnám nélküle – panaszkodtam a különbejáratú lelki szemetesládámnak. Cris nagyot sóhajtott. 

- Nélkülem se bírod – vetette fel. – Három naponta minimum beszélünk.

- Teljesen más a kettő – morogtam. – És ne hangoztasd, hogy mennyit beszélünk, mert Sebinek fogalma sincs róla. Így is ki van kicsit a féltékenységtől, ha szóba kerülsz.

- Azért nem nézed a meccseimet sem? – kérdezte.

- Nem, azt azért nem nézem, mert nem érdekel – nevettem el magam. – Ez mostanában így megy nálam. Kint voltam legutóbb a futamon, de bent aludtam a szobában, és nem is néztem. A végét láttam, és Lia gyors elhadarásából tudtam meg, hogy mi volt.

- Ennyire súlyos a helyzeted? – kérdezte. – Annyira lázban égtél régebben!

- Már nem. Nincs semmi meg, ami régen az életem része volt. Nem rajongok semmiért sem – sóhajtottam fel.

- Szóval ez az én hibám? Hiszen azt mondtad, akkor kezdődött ez, mikor kidobtalak – mondta elgondolkodóan.  

- Soha nem mondtam, hogy a te hibád, csak Te vagy az oka – nevettem.

- Új kihívás kell – jegyeztem meg pár pillanat csend után.

- Mégpedig? – kérdezett vissza.

- Nem tudom. Valami, amit élveznék, vagy ilyesmi – körbenéztem az irodában, ahol ültem. A szingapúri versenyt mindig szerettem. Valahogy az én életstílusom volt az éjszakázás.

- Mint például a szex? – kérdezett rá nevetve.

- Nem leszek prosti – vágtam rá.

- Legyél escort – nevetett. – Sokat keresnek, és nem csak szexért hívják őket.

- Nem fogok egy pasi kénye- kedve szerint ugrálni – zártam le a dolgot. – De ezt bóknak veszem, mert a prostik jók az ágyban.

- Te mindenben bókot találsz – nevetett. – Vagy sértést, attól függ, hogy milyen kedved van.

- Na jó, most rakom le a telefont – hadartam. – Kimegyek, megnézem, hogy mi zajlik a futamon.

- Ha érdekel, akkor hatalmas előnnyel vezet a pasid – mondta unott hangon.

- Csodás – nevettem. – Attól még kimegyek.

- Menj, én meg pihenek. Kifárasztott az edzés, és nemsokára meccs – magyarázta.

- Hajrá Real – nyomtam ki a telefont.

**

Jöttek és mentek a napok, én pedig egyre rosszabbul éreztem magam a bőrömben. Egyre gyakrabban borultam ki, pedig nem igazán volt rá okom. Úgy éreztem, teljesen kimerültem lelkileg.

Ami még jobban kimerített, az Sebastian volt. Mikor nem a szimulátorban ült, vagy edzett, akkor egy kis időt velem töltött. Olyankor olyan érzésem volt, mintha megszűnne minden gondom. Nem gondolkodtam azon, hogy ott kéne hagynom, nem idegeskedtem a munkamániásságán. Jó volt vele.

Vasárnap reggel, mikor felkeltem, nem feküdt mellettem. Egy cetli várt a pulton, hogy bement a gyárba elintézni még egy-két dolgot.

- Agyára ment a munka- motyogtam csalódottan. Ez a napja az enyém lett volna. Belevágtam a kukába a cetlit és dühösen elmentem tusolni.

Mire az első vízcsepp végigfolyt a hátamon, megeredtek a könnyeim is.

Nem így terveztem ezt a kapcsolatot. Dühös voltam Sebire és magamra is, hogy ennyire érzékeny lettem.

 - Gyerünk, kislány, nyugodj meg – mantráztam magamnak. Egyedül éreztem magam. Iszonyatosan egyedül, és magányosnak. Mintha csak akkor vágott volna pofon a magány. A lakásban némaság volt. Ahogy vizesen befeküdtem az ágyba, annyira nagynak és hidegnek tűnt. Én pedig elárultnak éreztem magam.

Nem értettem, mik ezek az érzelmek. Alig voltunk eddig együtt, de már ennyire mélypontra jutottam, ha nincs itt?

Megint dühös lettem. Felkeltem és zenét hallgattam, összepakoltam, megcsináltam minden házimunkát, hogy lefoglaljam magam. Reméltem gyorsan visszaér, de csak este, mikor már egyedül feküdtem az ágyamban, nyílt az ajtó. Egyenesen a hálóba jött, mellém feküdt, adott egy puszit, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Mintha nem cserélt volna el a munkájára.

- Mit csináltál ma? – faggatott.

- Azon gondolkodtam, hogy mennyire a végén szerepelek a fontossági listán, ami az életedben van – jegyeztem meg.

- Miről beszélsz? – ült fel.

- Arról, hogy a munkád az első és a legfőbb – válaszoltam.

- Úgy gondolom, ezt te pont meg tudod érteni – válaszolta döbbenten.

- Nem, nem tudom megérteni – ráztam a fejem.

- Ne haragudj – szomorodott el. – Nem hittem, hogy ez téged ennyire zavar.

- Mindegy, Japánba úgyis bajnok leszel – mosolyodtam el. Már nem értettem azokat az érzelmeket, amik bennem voltak még pár perccel ezelőtt.

Valahogy mintha egy fuldoklónak adnának egy korty levegőt. Egy pillanatra kiélvezi a levegőt, és nem érti, mi is volt az előbb az a furcsa érzés.

Másnap elment Japánba.

Én pedig újra értettem a magány fogalmát.

Egész nap nem tudtam magammal mit kezdeni.

Teljesen meg voltam őrülve. Mintha Sebastian kiforgatna önmagamból.

Ahogy ez a gondolat beúszott a fejembe, éreztem, hogy a pánik felülkerekedik rajtam. Menekülni akartam, nem akartam, hogy bárki ilyen hatással legyen rám. Főleg, hogy nem éreztem iránta igazi szerelmet.

Előszedtem a telefonom, és gondolkodás nélkül írtam neki egy sms-t.

„ Ha visszaérsz a futamról, beszélnünk kell.”

Két perc múlva hívott és addig faggatott aggodalmaskodva, míg ki nem böktem, hogy szakítani akarok.

- Ne menekülj el, várd meg míg hazaérek, kérlek! – vette egyből könyörgőre. – Csak hagyd, hogy megbeszéljük. Oké?

- Oké – sóhajtottam nagy nehezen.

A szívem sikított, hogy nem akarja elveszteni, de az eszem püfölte a menekülési tam-tamot.

Sebastian arcán egész hétvégén ott volt az aggodalom, a félelem. Nem volt annyira jó kedve, pedig nagyon közel volt az újabb VB-címhez.

A futamot érzelemmentesen néztem végig. Nem tudtam rajongani, nem mozgatott meg a Forma 1.

Tavaly még ordítottam, és sírtam a többiekkel, mikor meglett a világbajnoki cím. Most csak néztem, és vártam Sebastian arcát, hogy mikor mutatják. Ő sem sírt, mint tavaly, igaz nem lett meg a remélt győzelme.

Ő volt minden idők legfiatalabb kétszeres Forma 1-es világbajnoka, és nem nevetett igazán, nem sírt. A futam után ahogy tudott, egyből felhívott. Mosolyogva gratuláltam neki, és elküldtem ünnepelni.

Nem voltam ott Suzukában, és nem vettem fel a telefont a továbbiakban senkinek sem.

Annyira egyedül éreztem magam… borzalmas érzés volt. A többiek buliztak, én pedig a néma lakásban ültem.

Csak fél perc kellett, hogy feldühödjek. Beleléptem a cipőmbe, fejembe húztam a bukómat, és lesiettem a garázsba a motoromért.

Szükségem volt az adrenalinra.

Kihajtottam az autópályára, és tövig húztam a gázt. A karjaim egyből fájni kezdtek, mivel eleve már hideg volt az idő, és a menetszél azonnal kikezdte a kezem és minden porcikám. Farmerban és pulcsiban nem teljesen egészséges motorozni ilyen időben.

Mikor már nem éreztem a végtagjaim rendesen, lehajtottam az autópályáról, és az út mellett leszálltam a motorról. A fejem lüktetett és iszonyatosan fájt. Oda akartam menni a közeli padhoz, de nem bírtak el a lábaim, és összecsuklottam. Éreztem, ahogy a fejem találkozik a fagyos földdel. A fájdalom fokozódott, én pedig ordítani akartam, de a torkom ki volt száradva, és egy hang sem jött ki rajta.

A látásom homályos lett, de próbáltam felkelni a földről. Alig bírtam a mozgásom koordinálni,  ahogy négykézlábra küzdöttem magam. A bukó még mindig a fejemen volt, nagyon szorított, már fájt, ahogy a fejem nyomta össze. Próbáltam levenni, de előrebuktam. Eldőltem a jobb oldalamra, és reméltem, hogy a bal oldalam zsibbadása csak a hidegtől van. A szemem előtt végleg összefolyt a világ, és már nem bírtam fókuszálni. Egyre több volt a sötét folt, míg végül minden elsötétült.

Az utolsó értelmes gondolatommal figyelmeztettem magam, hogy nem kéne meghalnom. Küzdenem kéne... de olyan fáradt voltam már lelkileg.

Köszönök minden egyes kommentet: bátorítót, rajongóst és negatívat. 

Sokat tanultam tőletek! =) 

Külön így kiemelve hatalmas hálám Csukovics Rékának, a mi konflikusosunknak, hogy mellettem volt egy évadon át, segített, türelmes volt, és megvédett. =)